A vasárnap muzsikusa

1. Áldozzunk ezen a késő őszi vasárnap délelőttön a borospincék szellemének garabonciás költőnk, Petőfi versezeteivel, aki – mint arról hamarosan bizonyosságot szerezhetünk – éppoly kedvvel mártotta tollát a kalamárisba, ha a hordókban erjedő borocskákat, mint amikor a szívekben erjedő rebelliót kínálkozott alkalma megénekelni. Petőfi bordalaihoz Lantos Szabó István igyekezett összeszedegetni azon eredeti dallamokat, melyeknek szárnyán már a költő életében felhangzottak pincegádorokban, polgári kaszinókban és falusi korcsmákban – ahol pedig erre nem nyílott mód, ott korabeli vigalmi muzsikákat illesztett a Petőfi-versekhez, azt az illúziót keltve, hogy magával a költővel iddogálunk utazgatásai során valahol, a XIX. század Magyarországán. Igaz, maga Jókai kel barátja védelmére, mielőtt iszákos hírbe kerülne fanyar bordalai és borgőzös csatadalai okán. „Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok s a hosszú borozóasztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg költő olyan boldog volt akkor!” – írja. – „Ez időben az Athenaeumban olvastuk ezt a versét: Hortobágyi kocsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be vígan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.” Igaz magyar bordalok következnek tehát e szüretvégi vasárnap délelőttön tele honszerelemmel és sírva vigadással – kezdetül rögtön Petőfi közismert balladája Csokonairól és a debreceni papról, mely tanulságos poéma magát Arany Jánost ihlette a hozzávaló verbunkos dallam megkomponálására.

2-3. A boroshordók tájékán egyéb fontolásra méltó tanulságok is megteremnek. Példázzák ezt Petőfi szatírikus bordalai: a Carmen lugubre című tanmese, valamint a Szomjas ember tűnődése.

4-7. A versekhez illesztett erdélyi és magyarországi dallamok mutatják, hogy Petőfi csakugyan a nép szívverése szerint verselt. S hogyan írta le a helyalja látképét? „E városokban laknak, e hegyeken az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba-zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralom völgye, mint a vallás tartja.” Csendüljenek hát a poharak a szebb jövőről borvirág-nyelven álmodozó, régi világbeli magyar csapszékek benső ivójában, ahová császári kopónak nincs bejárása.

8-10. Nem könnyű eldönteni, az utolsó három tüzes bordal jókedvében avagy keserű honfiúi bánatában támadt Petőfi lelkében. Az utolsónak, a Részegség a hazáért címűnek szép verbunkját mindenesetre újra Arany János szerzette – a szerelmetes költőbarát, az „imádott Jankó”, aki amúgy az asztal végéről szemlélhette csöndesen a borba és dalba beléveresedett lánglelkű poétát, homlokán halál és halhatatlanság prófétai bélyegével.