A vasárnap muzsikusa, a száz esztendeje született Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok ma két Haydn-szimfóniát játszanak abból az időből, amikor a császárváros, Bécs sztárkomponistája immár Londont is meghódoltatta. Igaz ugyan, hogy az angol főváros már a barokk kortól fogva érdeklődéssel fogadta az idegenből, elsősorban olasz földről érkező muzsikusokat, Haydn esetében azonban ennél többről van szó. Hisz a bécsi koncerttermeket elsősorban az arisztokrácia töltötte meg, míg Londonban ekkorra a tehetős nagypolgárság vált meghatározóvá a közönség körében. Főúri fényűzésből a zene immár nagypolgári luxussá lett – fogalmazhatnánk. A londoni koncerttermek piaci, nem pedig patrónusi alapon működtek. Ennek is tudható be, hogy a szimfonikus együttesek létszáma jelentékeny mértékben megnövekedett. Haydn megbecsültségére jellemző, hogy a királyicsalád nyári lakosztályt biztosít számára a Windsori kastélyban. Másik kérdés, vajon mi tesz ismertté vagy kevésbé ismertté egy-egy klasszikus alkotást. A most következő, 96. és 97. szimfónia zenei értékében aligha mutatható ki érdemi különbség. Még tételrendjük is azonos. Sejtelmes nyitószakaszt követő, kirobbanó Vivace, méltóságteljes lassútétel, triós menüett és fergeteges záró allegro. Mégis. A 96., D-dúr szimfónia a Csoda melléknévvel vonult be a zenei köztudatba. Nem mintha a következő, C-dúr, 97. Haydn-szimfónia kevésbé figyelemreméltó kompozíció lenne. A korábbi alkotás kapcsán azonban hamar szárnyra kapott a hír, miszerint bemutatóján leszakadt egy csillár, és a publikum csak annak köszönhette életét, hogy a mű által kiváltott lelkesedés hevében a zenekari pódiumhoz tódult, hogy rajongásának kifejezést adjon. A kutatások értelmében a történet merő legenda. Netán koncertszervezői reklámfogás? Aligha eldöntendő. A 96. szimfónia ötletgazdagsága azonban csakugyan csoda számba megy.
