Aki először hallja a száz esztendeje született Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok előadásában hamarosan fölhangzó szimfóniát, aligha sejtené, hogy ez a klasszikus arányú, melódiákban gazdag szerzemény a legnagyobb világégés árnyékában keletkezett. Szergej Prokofjev 1944-ben, egyetlen hónap leforgása alatt írta meg 5., H-dúr szimfóniáját, amelyet 1945-ös, a szerző által vezényelt moszkvai bemutatója óta úgy tart számon a szakirodalom, mint a világégés utáni megittasult öröm és bizakodás dokumentumát. Hét és fél évtized elmúltával a történelmi aktualitások helyett a mű jóval általánosabb összefüggéseket érzékeltet, ami Prokofjev művészetének klasszikus értékére vall. A filmszerűen mozgalmas szimfónia tónusaiból kétségkívül megérezni a sötétség és a fény, a lehúzó és az átszellemítő erők ellentétét, amelyből a fény lép ki győztesképpen. Mindez – Prokofjevre jellemző módon – nem marad híján a játékosság elemének sem. Ez még a néhol mahleri, néhol Sosztakovics-szerűen melankolikus lassútételre is áll. A második tétel, a Scherzo néhol kifejezetten jazzes hangvételű. A szovjet kulturális hatóságok talán közönség elé sem engedik ezt a már-már Broadway-showt idéző tételt, ha Prokofjev nem gondoskodik kellő ideológiai magyarázatról. Szemernyi kétségünk sem lehet felőle, hogy Bernstein nagy kedvvel dolgozott a szerzemény megszólaltatásán.
