Aligha véletlen, hogy Leonard Bernsteint minden idők egyik legértőbb Mahler-dirigenseként tartja számon a köztudat. Gustav Mahler éppúgy a korszakok és civilizációk feszültségében élt és alkotott, mint Bernstein. A XIX. század végi Bécs fülledt és feszültségekkel terhes közege éppúgy rányomja a bélyegét Mahler életművére, amint Bernsteint sem hagyták nyugodni számos forrásból eredő kulturális örökségének ellentmondásai. Az 1894-ben keletezett, második Mahler-szimfónia is csupa ellentmondás: találunk benne bécsi tánczenét, a banalitásig világias hangokat, a későbbi filmzenék hatásait előlegező teatralitást és himnikus, egyházzenei tónusokat. A zárótételben még a Dies irae idézete is helyet kap. Mahler a halál és az élet ellentmondásait kívánta megfogalmazni ebben a Feltámadás címet viselő, gigászi szerzeményben. Hans von Bülow halálhíre vezette kezét a szimfónia befejezésekor. A műben a földi lét sebezhetősége és tragikus nagyszerűsége után a megváltás reménye nyer kifejezést egy Klopstock-óda nyomán. A bibliai cím mellett két megidézett szent is a mű keresztény gyökereire utal. A negyedik tételben Páduai Szent Antal káoszba fúló prédikációja fejezi ki az ember megváltatlanságát, míg a zárótételben fölzeng a pusztában kiáltó Keresztelő János szózata, a jézusi megváltás próféciája. A New York-i Filharmonikusok ma a 3., a 4. és az 5. tételt játsszák.
