Noha a vasárnap muzsikusa, Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok előadásában ma fölhangzó két szimfóniát alig több mint három évtized választja el egymástól, a különbség mint hangulati értelemben, mind a szimfónia műfajának értelmezését tekintve szembeszökő. Nem csupán a D-dúr és a d-moll roppant eltérő hangnemi sajátságainál fogva. Amikor Haydn megalkotta 93., D-dúr szimfóniáját, épp mesteri tökélyre fejlesztette abbéli tehetségét, hogy meghökkentő fogásokkal változtassa meg a tónusok és a tételformák bevett szereposztását. D-dúrja sokkal inkább méltóságteljes, semhogy derűsnek mondhatnók. Menüettjei jóval súlyosabban lépdelnek a megszokottnál. Adagióit mintha a Csatorna köde felhőzné. Mégis: a londoni szimfóniák még nem egyebek remekbe szabott fényűzési cikkeknél, amelyek inkább a korszellemet, semmint a komponista személyes körülményeit reprezentálják.
Schumann 4. szimfóniája keletkezését tekintve a második az életműben. Már a hangnemválasztás maga a romantika legjavát ígéri: a felesége születésnapi ajándékául szánt szimfóniát Schumann d-mollban indítja. A mű kezdete egyes elemzők szerint a hajnal derengését idézi. Ha pedig így van, a szinte összefüggő tételként komponált négy tétel végére diadalmasan uralomra lép a nap.
