Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok ma a késő romantika sűrű vadonába kalauzolnak bennünket remek fölvételeikkel. Mindkét szimfónia, amelyből ma hallunk, a drámai és démoni hírben álló d-mollban íródott. Az első szerzője, Anton Bruckner szinte teljes életművét e monumentális formának szentelte. Hogy a gigászi életmű végén egy önmagában is óriási, ámde befejezetlenül maradt szimfónia maradt kilencedikként, valamelyest azt is példázza: a késő romantika által kitűzött célok meghódíthatatlanok, a hegyormok, amelyeket Beethoven nyomában e nemzedék tagjai ostromoltak, megmászhatatlanok. Bruckner közel egy évtizedig dolgozott 9. szimfóniáján, amelynek 1903-ban megtartott bécsi bemutatóját már nem érhette meg. A hatalmas kompozíció tételei külön-külön is figyelemreméltók. Második tétele például azt vallja, micsoda távlatokig lehetett bővíteni az eredetileg táncformából kialakult Scherzót.
Bruckner utáni szerzőnk éppenséggel nem szimfonikus mesterként ismeretes. César Franck elsősorban orgonaművekbe és kamaradarabokba öntötte súlyos, komor és filozofikus gondolatait. Nincs ez másként egyetlen, d-moll szimfóniája esetében sem, amelyet nem sokkal az elhangzott Bruckner-mű születése előtt, 1886 és 1888 között szerzett. A mű arra vall, mekkora hatással volt nemzedékére Liszt – ezúttal nem csupán zongora- és orgonaszerzőként, de szimfonikus komponista gyanánt is.
