A Leonard Bernstein vezényelte New York-i Filharmonikusok következő felvételének hallatán aligha gondolnánk, hogy a komponistából hamarosan a huszadik század meghasonlottságainak és gyötrelmeinek egyik legavatottabb megörökítője válik. Ez az 1925-ben bemutatott szerzemény, alkotója első műve a szimfónia műfajában, a modern zenei törekvések valamennyi ismérvét felmutatja. Leleményes, formabontó partitúrája a játékosság és a groteszk határán egyensúlyoz. Megfelelően a korszellemnek. A békés és hosszúra nyúlt XIX. századot felváltó új éra alapjaiban rengette meg a világ stabilitásába és rendíthetetlenségébe vetett közhitet. A felszínre törő szellemi forrongás, a társadalmi nyugtalanság és az emberiség megrendült biztonsága két fronton is megmutatkozott: a lázadó művészeti mozgalmakban és a világot tébolyba sodró háborúban illetve forradalmakban. Az egyetemes világmagyarázatokba vetett hit megrendülésének pillanatában az emberiség démoni hatalmak markában találta magát. Nem véletlen, hogy a huszadik század első évtizedeinek zenéje is a harsány gesztusokkal palástolt félelem, a zaklatott támpontkeresés, a feszültség és nyugtalanság lelkiállapotát tükrözi. Szerzőnk, a mindössze 19 esztendős Dimitrij Sosztakovics bizonyára azért arathatott világsikert legelső, diplomamunkának szánt szimfóniájával, minthogy zenéje érzékenyen reagált a közhangulatot uraló érzésekre. Az 1., f-moll szimfónia Bruno Walter és Leopold Stokowsky közvetítésével pillanatokon belül meghódította a nagyvilágot – szerzőjének pedig örök helyet biztosított a klasszikus zene csarnokaiban.
Sosztakovics 1. szimfóniája, a nyugtalan huszadik század dokumentuma után elevenítsük föl a derű és a kiegyensúlyozottság aranykori légkörét. Bernstein és a New York-iak a 102., B-dúr Haydn szimfóniát játsszák, a menüett nélkül.
